Longing for... LIFE

Everything is dark

It's more than I can take

But I hope to catch a glimpse of sunlight

Shining down on my face...

I love to hate you

Az utóbbi időben felgyorsult az életem és bekerültem egyfajta mókuskerékbe. Tetszik a pörgés, a változás, de valahogy a nyugodt lelki világom is odalett vele...legalábbis az, amelyikkel más emberek felé voltam. Az egyik legjobb állapot, amit emberi léted során - szerintem - elérhetsz az, amikor minden embert, akivel dolgod van, el tudsz fogadni olyannak, amilyen. Amikor nem húzod fel magad a dolgaikon, amikor szinte külső szemlélőként szimplán tudomásul veszed, ez az ő véleménye, az ő élete és azt tesz amit csak akar, és úgy, ahogyan csak akar. Az egy nagyon jó érzés, mert akkor olyan tisztán és szeretettel tudsz fordulni a többiek felé, ami leírhatatlan...azt vettem észre, hogy ezt a nyugalmat ismét felváltotta bennem az "embergyűlölet", az érzés, hogy jaj, csak emberek közé ne kelljen mennem és különben is mit bámul ez, édes istenem nem akarok vele versenyezni, azt hiszi nagy szám, pedig cösz, mit dumál bele, mit okoskodik, amikor frankón ő sem úgy csinálja és azt sem tudja miről beszél...

Aztán megálltam egy pillanatra, és eszembe jutott, hogy egy hónapja még abszolút nem viszonyultam így senkihez. Vajon mi történt? Vajon mitől lettem földhöz ragadt és totálisan egyszerű? Az emberek miatt, akik körülvesznek? Sokan panaszkodnak, szitkozódnak...ez ragadt rám is át? Miért érzi magát többnek az ember attól, hogy valakit szapul vagy fújjol rá? Nekünk nőknek ezért is szükségünk van rá, hogy szebbnek, jobbnak, többnek érezzük magunkat...pedig pont így leszünk nullák, pont így veszik el a ragyogás és a fény...

Ma letettem ezt a terhet. Így döntöttem, és kész. Senkivel nincs bajom, senkit nem szidok, kibékültem a világgal (igazából gondolom magammal inkább), és ez így sokkal de sokkal jobb érzés...és ma már mindenki visszamosolygott rám :)