Azért jöttem ide Angliába, hogy megvalósítsam az álmaimat, sikeres legyek, kialakítsam az itteni életemet, párt találjak. Közben rá kellett jönnöm, hogy a tulajdonképpeni cél egészen más volt, rájönni, hogy én az az ember vagyok, aki nem tudja egykönnyen feladni a gyökereit. Hiába a könnyű, felhőtlen fogyasztói társadalmi élet, a szívem hazahúz.
A munkahelyen marasztalni próbáltak, de megértik a döntésem. Az emberek, a barátaim hiányoznak majd a legjobban, és az a bizonyos Londond feeling amire Brigivel az utóbbi hetekben olyan jól rákaptunk.
Viszont nem érzem, hogy maradandót alkotnék itt, tanítani szeretnék, tudást átadni, a barátaimmal lenni, újra bringázni, reggel a saját ágyamban ébredni, éhes Lucikát etetni. Otthon lenni.
A döntés egyszerű és egyértelmű volt, a kivitelezés és az itt még hátralévő egyre kevesebb nap azonban nem könnyíti meg a dolgomat. Búcsúzni, elengedni, sosem egyszerű. Eddig én néztem embereket tovasuhanni, most én is beállok a sorba. Mosolyogva.
Amit itt tapasztaltam, azt otthon sohasem tanultam volna meg. Hogy milyen érzés is két bőrönddel a kezedben nekirohanni a semminek, hogy milyen is tényleg egyedül, család nélkül lenni, egy idegen országban, más kultúrában helyt állni.
London mindig második otthon marad, rengeteg baráttal és ismerőssel...de ahogy írtam is, csak második. Én veszprémi leszek, míg folyik a vérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése