2012. november 28., szerda

Álmaimban Amerika...

Újabb álmom valósult meg...végre eljutottam az Egyesült Államokba, és nem is akárhogy. Igazi amerikai otthonban tölthettem egy hetet, hálaadás ebéddel és egy kiruccanással New Yorkba. De kezdjük az elején. Louie még augusztusban hívott meg magához, és már alig vártam, hogy mehessek. Számoltam vissza a napokat november 19-ig.
Az út hosszú volt és fárasztó, már csak azért is, mert egy 8 órás műszak után indultam. Odafelé British Airways-el repültem, minden első osztályú volt az ételt kivéve (de hát ezt már itt megszoktam). Mivel esti járatot választottam, alig voltak, így birtokba vehettem 3 ülést egymás mellett, és az út nagy részét kényelmesen átaludtam. Hihetetlen volt, ahogy követtem, merre járunk az Atlanti óceán felett, Kanadában, Bostonban és végül feltűntek New York fényei...ott már nem volt mese, hinnem kellett a szemeimnek.
Aztán elkezdtem izgulni, mert hát várt rám egy jó kis vámvizsgálat és a bevándorlási hivatalnokok. A sorban állva csak annyit kértem magamban, hogy a legkedvesebb tiszthez kerüljek. És lám...egy mosolygós középkorú férfi fogadott, aki annyira megörült, hogy mosolyogtam egy ilyen hosszú út után, hogy nem is kérdezett túl sokat. Megnézte a papíromat, megkérdezte mennyi ideig maradok és jó utat kívánt. Körülbelül két perc volt az egész ujjlenyomat vétellel együtt. Emiatt tényleg nem kellett volna sokat izgulnom. Az első benyomás 110%-ig pozitív volt...és már a reptéren feltűnt, hogy mennyire mosolygósak és vidámak az emberek.

Lulu már várt, olyan jó volt 2,5 hónap után ismét látni, megölelni.

Túl izgatott voltam, alig lehetett velem beszélni, rángattam is kifele a reptérről, hogy elinduljak meghódítani Amerikát végre! :) Ahogy kiléptünk a parkolóba elleptek a sárga New York taxik. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, csak forgattam a fejem. Beültünk az autóba és irány Southbury. A 20 000-es kisváros Connecticut államban van, gyönyörű vidéken. Bár éjszaka volt és nem sok mindent láttam, már ez is kisebb sokk volt. New York egy része teljesen olyan volt, mint a Haszkovó Veszprémben, ahol lakom. Mondtam is Louienak, hogy olyan mintha otthon lennék, mire ő felnevetett és közölte velem, hogy Bronxban, a gettó negyedben vagyunk.



Lulu háza nagyon szép, nyugodt helyen van, fákkal körülvéve. Nagyon otthonos, tiszta, szép otthon, igazi felüdülés volt a londoni apró szobám után. A kedvenc helyem a konyha, ahol sok időt töltöttünk együtt. Főztünk, beszélgettünk...Mivel ő az első két napon dolgozott, én végre azt csinálhattam, amire már lassan egy évre vártam: pihenhettem. Későn keltem, reggeliztem, olvastam, TV-t néztem (nem sok jót mondhatok az amerikai adókról), sikítoztam, amikor iskolabuszt láttam, és próbáltam felfogni, hogy tényleg az USA-ban vagyok.

A második nap délutánján már ki lehetett vinni engem a házból anélkül, hogy azonnal sikítozni kezdtem volna egy dodge-tól, egy szép háztól vagy egy postaládától. Bevásároltunk és főztünk egy finom csirkepaprikást. Bár a hozzávalók azért nem ugyan olyanok, mint Magyarországon, azért nagyon finomra sikeredett a remekmű. Még szegedi paprikát is lehet kapni (a dobozon számtalan helyesírási hibával, és egy furcsa Magyarország térképpel, ahol Budapest az északi határon van és a Balcsi is kicsit feljebb csúszott, mint ahol valójában lennie kellene :)).

Csütörtökön jelenésünk volt Louie nővérénél Suffernben ebédre. Megismerhettem az egész családot, Lulu szüleit és testvéreit. A szülei nagyon aranyosak voltak, Szombathely mellől származnak, 56-ban hagyták el az országot, és most New Jersey-ben élnek. Nagyon élvezték, hogy magyarul beszélhettünk, és azt hiszem, kicsit belém is szerettek. Nagyon éreztem, hogy hiányzik nekik Magyarország és már alig várják, hogy újra mehessenek. Az ebéd nagyon finom volt, pulyka természetesen, mindenféle körettel. Csodaszép időnk volt, 14-15 fok, mojitoztunk, beszélgettünk, olyan igazi családi összejövetelbe csöppentem. A rokon gyerekek már nagyon vártak engem és a brit akcentusomat (nagy Harry Potter rajongók)...sokat nevettek rajtam.


Pénteken jött a várva várt nap, New York testközelből. Első állomásunk a Ground Zero volt, ahol egykor a tornyok álltak és most épül a Freedom Tower a helyükön. A munkálatok miatt nem igazán tudtuk átérezni, mi is történt ott 11 éve. Próbáltam figyelni a lelkemet, de nem éreztem semmi nyomasztót...több mint 3000 lélek távozott ott egyszerre, de én valamiért békét éreztem... és az élet megy tovább.



Második állomásunk a Szabadságszobor lett volna, de sajnos Sandy, a hurrikán bekavart, így csak nagyon távolról tudtuk megnézni. Készítettünk pár képet és haladtunk is tovább a következő, számomra nagyon kedves, látványossághoz, a Brooklyn hídhoz. A londoni Tower Bridge után, ez a második kedvenc hidam, és alig vártam, hogy átsétálhassak rajta végre. Újabb álom, pipa...

Aztán következett egy nagy séta a Central Parkban, ami abszolút verte a Hyde Parkot. A sok sziklás rész, a kis tavak, a mindenféle színben pompázó levelek lélegzetelállítóan szépek voltak. Pláne az embereddel sétálni kéz a kézben...felejthetetlen élmény.
Utolsó állomásunk az Empire State Building volt, már sötétben, hogy újra megcsodálhassuk fentről New York fényeit. Elsétltunk a pár sarokra lévő Rockefeller Centerhez is, ahol már készülőben volt a hatalmas karácsonyfa. Én itt már nagyon fáradt voltam, így csak ettünk valamit és indultunk haza Southburybe.
A hétvégét otthon töltöttük, így ismét pihenéssel zárhattam ezt a fantasztikus hetet. Elmentünk egy mexikói étterembe, ahogy egyetlen italtól sikerült becsiccsentenem (nem tudom mennyi tequilát tettek abba az italba, de nem keveset szerintem). Az utolsó nap már szomorkásabban telt, nem sok kedvem volt visszajönni Londonba, felmerült, hogy talán beköltözhetnék Lulu ruhásszekrényébe (simán akkora, mint a szobám itt) és eléldegélnék ott...de neeeeeem, várt vissza London.

A JFK-n székek híján a földön kényszerültünk várakozni, ahol ismételten jó képek születtek rólunk.

Micsoda egy hét volt, mennyi élmény! Örülök, hogy hallgattam a szívemre, és nem maradtam Magyarországon. Kitárult a világ, újabb és újabb álmaim válnak valóra. Mert merek nagyot álmodni, mert végre értem, hogy tényleg bármi megtörténhet, és bármire képes vagyok. Otthon csak a határok voltak...most végre érzem, hogy a kötelezettségek mellett élni is lehet.

"Bárhogy lesz, van elég erőm, és senki, senki meg nem állít. Akárhogy lesz, én hiszek a dalban, és semmi sem nehéz, amíg bennem Te zenélsz."

2012. november 14., szerda

Multikulturalizmus? Nem, köszi. Vagy mégis?

Már lassan egy éve élek itt Hounslowban, London indiai negyedében. Multikulturalizmusból diplomáztam angol szakon, de az igazi élmény itt várt rám csak. Az érzéseim egyre vegyesebbek lettek az idő múlásával. Az első benyomás az ázsiaiakról, amit már többször is írtam. Koszosak, büdösek, nem adnak magukra, rettenetesen anyagiasak és a materiális dolgokon kívül nem sok minden érdekli őket. Angolul beszélnek, vagy nem, udvariatlanok, sokak végtelenül egyszerűek...sokszor nehezen viselem őket. Most, hogy érzem, nem sokáig maradok már itt, hirtelen megváltozott minden. 
Én lehetek túl merev, nem voltam nyitott az idegen kultúrára, ezekre az emberekre. És így egyre egyszerűbb lesz. Gyönyörű ünnepeik vannak, finom édességeik, és igenis nagy szívük...nem nemzetfüggő, hogy ki mennyire kultúrált vagy tiszta...eljött hát a békekötés ideje...Happy Diwali my friends :)



2012. november 8., csütörtök

Amit András adott...

Holnap lesz 3 éve, hogy elment András. Nehéz szavakkal leírni, milyen ember is volt ő.

Odaadása, segítőkészsége, pozitivitása nehezen hasonlítható bárki máséhoz. Rengeteget tanultam tőle, szokásaival, viselkedésével, mosolyával új leckéket hozott nekünk nap mint nap. Szerette az életet, szerette a családját, tisztelte a munkáját és végtelen alázattal viszonyult az egész világhoz...

Emlékszem, hetekig készített arra a percre, amikor azon a bizonyos Depeche Mode koncerten a több ezres tömeg egy emberként emeli kezeit a magasba, hogy integetve elbúcsúzzon a zenekartól a 'Never let me down' című dal záró akkordjain. Azt mondta, azt a pillanatot nem felejtem majd el soha. És milyen igaza volt...
Együtt fordultunk meg a szakadó esőben, és ámulattal néztük a tömeget, ahogy megtörtént ez a csoda.


Az élet minden apró öröme ilyen csoda.


És amikor -mosolyogva! - elment 2009-ben, megtanította nekem a legnagyobb leckét: hogy tiszteljem az életet, hogy élhetek, és hogy számomra adatik még több száz és ezer ilyen miden napi csoda...