Karácsony képekben...

Második karácsonyomat töltöm Londonban. Nem készültem semmi különlegesre, mégis csodás ünnepekkel ajándékoztak meg az égiek.

Kezdem a munkabeosztásommal, ami decemberben tökéletesre sikerült, 2 hét szabadsággal és reggeli műszakokkal, amik sokkal könnyebbek, mint az estiek.

Egy nagy megkönnyebbüléssel kezdődött az új spirituális időszak december 22-én, megnyugodtam, fellélegeztem. A döntés mindig nagyon nehéz, és sokszor külső erők hatására hozzuk meg, de ez mindenképpen megérte.

December 23. Gold's Gym karácsonyi buli. Unalmas, sok beszéd, egy finom vacsora és egy kis ajándékozás. Megtanultam, hogy indiai taxissal soha többet sehova (félúton megkérdezte tőlem, jó felé megy-e). Kaptam díjat, én lettem a legjobban öltözött munkatárs, ami Londonban azért szerintem nagy szó. Persze jobban örültem volna, ha nem a külsőmet értékelik, hanem a munkámat.
Ugyanezen a napon megkeres a manager, hogy megérdeklődje, szeretnék-e recepció vezető lenni. Hát hogy a fenébe ne...a saját főnököm lenni?  A legjobb. Én írom a munkabeosztásomat, saját irodám van, sokkal kevesebb munkám. Nagyobb felelősség ugyan, de elég volt 2 év pihenés, egyszerű munka. Kész vagyok ismét valami komolyabbra.

December 24. Eszméletlen munkabeosztásomnak köszönhetően nem dolgozom. De hol máshol tölteném ezt a délutánt, mint a barátaimmal a teremben, a karácsonyfa alatt. Este finom magyar gulyás levest ettem a magyar lakótársam párja jóvoltából.

 December 25. Karácsony első napja. Ebédre vagyok hivatalos Magdához. Igazi lengyel kaják, sok tészta és káposzta és életem legfinomabb franciasalátája. Csillagos ötös menü, egy kis csajos sminkelés és Notting Hill. Ez kell az én szívemnek.

Este megérkezik Dávid és Brigi és pörköltet főznek nekem. NYÁMI!

December 26. Karácsony másnapja. Végre egy nyugis napnak nézek elébe. Olvasok, pihenek, írok... teljesen belemerültem az új blogjaimba, kiírom magamból, ami foglalkoztat (ami persze nem más mint a Depresszió zenekar és az élet nagy kérdései). Főzök, szorgoskodom. Este Andrissal terveket szövögetek a nyárról, svájci kirándulásról. Aztán beköszönnek a barátok: Gábor, Edina,Gergő, Bazsi, Zsani, Miki, Zoli és Tutyi cica. Egy év után is ugyanolyan a hangulat. Nagyon szeretem őket. Támogatnak, mellettem állnak. Fantasztikusak.

December 27. Ismét dolgozom, de nem sokat. :) A reggel hamar eltelik, elfogadom a manager állást. Ismét beteg vagyok. A lelki dolgok...megfújt a változás szele- átlalakulok. Munka után irány a Hyde Park, egy kis lángos és forralt bor.

December 28. Valmik születésnapja. Forralt bor készítés (Hounslowban nem lehet száraz vörös bort kapni), whiskey vásárlás. 9.30kor érkezés, hajnalig mulatozás. Buta játékok, Depresszió hallgatás, pogózás. Bejön nagyon.

December 29. Az egyetlen estés műszakom.

December 30. Ismét itthon. Husi leves, és pihenés. Holnap szilveszter és újra pár kép készítés... :)

Paulo Coelho - Closing cycles

A mai nap reggelén rábukkantam Paulo Coelho legújabb blogbejegyzésére. Vicces, hogy egyébként nem ő írta, de az ő neve alatt jelent meg az Interneten, így úgy döntött, átírja, és publikálja. Az egyes életciklusok lezárásáról szól. Brilliáns, mindenképpen szerettem volna megosztani (a fordításért előre is elnézést, a tartalomra koncentrálok, nem a művésziségre.)



Mindig tudnunk kellene, ha valami véget ér. Ha görcsösen ragaszkodva próbálunk tovább maradni, mint ahogy az szükséges lenne, szem elől veszítjük a boldogságot és a többi még előttünk álló életszakasz értelmét.
Ciklusok lezárása, ajtók bezárása, fejezetek befejezése - bárhogy hívjuk is, a lényeg, hogy magunk mögött tudjuk hagyni a múlt már befejeződött pillanatait.

Elvesztetted a munkád? Véget ért egy nagy szerelem? Kiköltöztél a szüleid házából? Külföldön kezdtél új életet? Egy hosszú barátság ért véget hirtelen sebességgel? Hosszú órákon át töprenghetsz miért is történt mindez.

Mondhatod magadnak hogy addig nem lépsz tovább amíg meg nem tudod, hogy bizonyos dolgok, amelyek olyan fontosak és biztosak voltak az életedben, miért váltak porrá. Ez a hozzáállás rettenetes stresszhelyzetet teremt a téged körülvevő emberekben: a szüleidben, a párodban,  a barátaidban, a gyermekeidben, testvéreidben.
Mindenki lezár fejezeteket, új sorokat kezd írni, halad tovább az élettel, és mindannyian rosszul fogják érezni magukat, ha téged egy helyben toporogni látnak.

A dolgok elmúlnak, és a legjobb, amit csak tehetünk, ha valóban hagyjuk őket elmenni.

Ezért olyan fontos (bármilyen nehéz is) megsemmisíteni az emlékeket, esetleg költözni, sok mindent árváknak ajándékozni, könyveinket eladni vagy odaadományozni.

Minden látható dolog ebben a világban a láthatatlan világ manifesztálódása, annak, ami a szívünkben zajlik. - És az emlékektől való megszabadulás egyben azt is jelenti, hogy más emlékek léphetnek a helyükre. Hagyd elmúlni a dolgokat. Engedd szabadon őket. Válj el tőlük.

Senki sem játssza ezt az életnek hívott játékot cinkezett lapokkal, így van, hogy nyerünk, van, hogy veszítünk.  Ne várj semmit hálául, ne várd, hogy tetteidet elismerjék, zsenialitásodat felfedezzék vagy szerelmedet megértsék.

Ne kapcsold be folyton az érzelmi televíziódat, hogy ugyanazt a programot nézd újra és újra, ami azt mutatja, mennyit szenvedtél egy bizonyos dolog vagy személy elvesztése miatt. Mindez csak megmérgez, semmi másra nem jó.

Semmi sem veszélyesebb, mint nem beismerni, hogy egy szerelem véget ért, hogy egy állás, amire vágytunk nem lehet a miénk, és a folyton elhalogatott döntések.

Mielőtt egy új fejezet elkezdődik, a régit le kell zárni: mondd el magadban, hogy ami elmúlt, soha többé nem jön vissza. Emlékezz arra az időkre, amikor tudtál élni anélkül a dolog vagy személy nélkül - semmi sem helyettesíthetetlen, a szokás nem szükséglet. Mindez olyan egyértelműen hangzik, lehet, hogy egyeseknek nehéz, de mindenképpen nagyon fontos.

A ciklusokat le kell zárni. Nem büszkeségből, tehetetlenségből, vagy önteltségből, hanem mert azok már nem  illenek többé az életedbe.

Csukd be az ajtót, tegyél fel új lemezt, takarítsd ki a házat, töröld le a port.

Zárd le azt, aki voltál válj azzá, aki a jelenben vagy.
(Paulo Coelho)

Itt az én időm...

2012. 12. 21. Egyesek szerint világvége, mások szerint egy teljesen normális hétköznap. Szerintem pedig a spirituális felemelkedés zárópontja. Velem ismét 180 fokot fordult a világ. Mivel eddig nem láttam, nem vettem észre a jeleket, mindennek nagyon hirtelen és váratlanul kellett lezajlania. Sejthettem volna, hiszen túl nyugodt voltam az utóbbi hetekben, elvesztem a vihar előtti csendben.

Sokszor jártam már ezen az úton, mindig ugyanúgy végződött, csak ma már másképp élem meg. Ebből valami több fog születni, alig várom, hogy papírra tudjam vetni.
Idő kell, átgondolnom, idő kell feldolgoznom...de egy valamit már most tudok. Hogy soha de soha nem megyek ugyanazon az úton többé végig...másikat kell választani, ha út közben elveszünk.

A vers, ami kifejezi, hol is vagyok most, mit érzek:

Elkezdtem, itt vagyok, egy matt helyzetbe zárva 

Lelkemben megszorult egy olyan élet vágya 

Ahol már csak is azért kell harcolnom, amiben hiszek; hidd el 

Az összes többi élve hat láb mélyre földel 

Láttam már annyi tervet, 

De nem tudom, mi az ábra 

Mert bukás túl sok lett 

Ezért nem vehetem lazábbra 

Itt az én időm, hogy tudjam milyen a sorsom 

Itt az én időm, hogy tudjam a jelet hordom magamban 

Ami megmutatja, hogy az élet jó lesz ezen az úton 

Vagy csak a rossz lapra tettem a tétet 

és el kell vele ma buknom 

Játszmám csak egy van, ezért nem mindegy, hogy élem 

Közben a fontos nevetni, nem hogyha már végem 

Míg céltudat vezérel, segít, majd jobbra fordul 

Minden még akkor is, ha az ég is a földre zúdul 

Hogyha ha már szívni kell 

Én döntsek merre fújom 

Jöttem, majd elmegyek 

De ez csendben el ne múljon 

Megkapom-e azt ami jár? 

Megkapom-e azt, aki jár? 

Amíg élek, amíg élek, 

Amíg élek, addig mindent érzek! 

Persze, persze, gondolom vágjátok, hogy ez nem egy vers... :) Depresszió...mint mindig...