Megmérettetések

Az egyik megmérettetés után jön a másik. Az egyik döntés után neki veselkedhetünk a következőnek.

Manager leszek. Nagyon szépen hangzik, igaz?

Saját iroda, beosztottak. Itt körülbelül véget is ér a pozitív oldal. Mert a vezetői pozícióval jön bizony a felelősség, a csapat, a stressz.
Már maga az alaphelyzet sem egyszerű, mivel a terem nem az az álomhely, aminek első pillantásra látszik. A színfalak mögött húzódik egy végtelenül sóher nagyfőnök, aki csak nyeli a pénzt a gépezetből, de vissza nem fordítja. Nem a fogyasztókra koncentrál, hanem a pénzre. Hiába vagyok vezető, a döntés az övé, nélküle egy lépést sem tehetek. És ami a legrosszabb: nem mer a szemembe nézni. Mert tudja a véleményemet, csak nem akarja hallani.

A csapat jó, de mindannyian a színpad mögé látunk, így senki sem tervez hosszú távra. Ráadásul most az eddigi kollégáim fölé kerülök, amit egyrészt kíváncsian, másrészt félve várok - az egyes reakciók sok mindent elárulnak majd, és könnyen meglehet, hogy megváltoznak emberi kapcsolatok.

És ami a legrosszabb. Nincs kommunikáció. Minden kapcsolat - így egy csapat - alapköve. Ezt kell elsősorban megcéloznom. Hogy beszéljünk, kommunikáljunk.
Itt állok egy héttel a kinevezésem előtt, és nem tudok semmit. Hogy milyen lesz a szerződésem, mennyit keresek majd pontosan. A feladatkörömet sejtem, de eddig még nem vette a fáradtságot a managerem, hogy betanítson. Nekem kell majd odamennem, és megkérnem, hogy legyen kedves, adja át a stafétabotot.

Mindez megfojt, elszomorít. És megint beteg vagyok. Először a szakítás, most pedig ez... mosolygok és harcolok, de belül van mit feldolgoznom. De mint mindent, ezt is megcsinálom.
Mert bár sóher a főnök, az első interjún azonnal felvett, bizalmat adott, és ő biztosítja a megélhetésem. Neki köszönhetem majd, hogy hazamehetek, új bringát vehetek, új életet kezdhetek.

A tapasztalat pedig, amit kapok, megfizethetetlen... és azért csak manager lett belőlem. :)