Edzés...az utóbbi időben kicsit lelassítottam edzés terén, ami annyit jelent, hogy heti háromszor láttak csak fenn az emeleten. Abból 2 spinning óra, 1 step aerobic. Nem tudom, ki hogy van vele, de rám 3-4 havonta rám jön az edzésundor... a mostani meglehetősen sokáig tartott, majdnem egy hónapig...
Body Combat
Body Balance
De szerencsére ismét elkaptam a fonalat. Péntek délelőtt szabadnapos voltam, így kipróbáltam egy új órát a teremben, amit Body Balance-nek hívnak. Igazából a Body Combat órára szerettem volna menni, ami egy aerobic szerű óra különböző harci elemekkel. Azt lekéstem, de aztán következett egy Body Balance óra, ami szintén jól hangzott, és gondoltam nem lehet nagy a különbség. Hát tévedtem, ez utóbbi ugyanis egy jóga, pilates és thai-chi elemeket ötvöző meditációs óra. Én berobbantam, hogy majd szétverek minden képzeletbeli ellenfelet, ehelyett furcsa pózokat kellett tartani percekig, elengedve minden stresszes gondolatot. Az óra nagyon jól esett, az edző nagyon profi volt, de éreztem, hogy ennyi csak nem lesz nekem elég. Így felugrottam a futópadra és hajrá...45 percet futottam, átlagos 20-30 percemet (leginkább 20) magasan felülmúlva. Másnap persze enyhe izomláz itt is, ott is...így szombaton pihenő munkanapot tartottam.
Power Pump
Vasárnap reggel Damon tartott egy órát, amire mindenképpen el szerettem volna menni, mert hát jövő hétvégén valószínűleg már nem dolgozik többet velünk (ez angol nyelven még hétpecsétes titok).
Egy fél órás intenzív köredzésről van szó, amit úgy gondoltam még izomlázzal is kibírok. Na most a félórás edzésből 55 perces lett, megállás nélkül, köze nem volt a köredzéhez, sokkal durvább volt, egy Body Pump óra súlyokkal. 4-en voltunk összesen, 3 pasi meg én, és Damon a lelket is kihajtotta belőlünk...megszakadtam, lerobbantam, kikészültem... egyszóval fenomenálisan jó volt, de most nem tudok lefelé menni a lépcsőn...
Holnap rádolgozom egy kis spinningel, kedden szabadnapos vagyok, úgyhogy váll és tricepsz edzés plusz egy kis step aerobic, szerdán ismét spinning... csütörtök pihenés, pénteken Body Combat + Body Balance óra, szombaton ismét egy kis step. Számoljunk csak, IGEN! Ez 5 edzés a héten...végre megint belendültem. És ha fáj is, nagyon jó érzés! Jaaaaaaajjj, mozdulni sem bírok! Ja, és a héten én vagyok a lakástakarító otthon, ami egy külön bejegyzés, mert ha hiszitek, ha nem, Hounslow egyik legtisztább háza lettünk! Képek és beszámoló hamarosan... See you!
Szeretem a munkámat, de a managerek lehetetlenné teszik. Elvileg azért vannak, hogy megkönnyítsék a dolgokat, ehelyett sokszor úgy érzem, jobban járnánk, ha ott sem lennének. A managerem 2 hétig szabadságon volt, észre sem vettem, hogy nincs ott, minden sokkal zökkenőmentesebben ment.
Ha bármi gond van, és jelentem, csak vállat vonnak, ahelyett, hogy megoldást keresnének, elbújnak az irodájukba, ordítsanak csak velem az emberek...szép kis vezetőség, mondhatom.
Persze, ha mindezt a másik oldalról nézzük, akkor nincs feszültség, elégedetlenség. A tagok többsége ennivaló, tündéri, vicces... olyan lettünk mint egy nagy család így 9 hónap alatt. Ott van például Joan, aki olyan, mintha a nagymamám lenne, minden reggel megölelget, elmondja, hogy mennyire szeret vagy sütit hoz nekem. Ma reggel odafordult hozzám, és annyit mondott csak: 'You are the best thing that has happened to this gym for years.' Amikor ezt hallod, tudod, hogy jól teszed a dolgod, és nem csak egy recepciós vagy, hanem látják a lelkedet is, az embert... aztán ott van Fabio, aki mindig is arra vágyott, hogy sikeres színész legyen. Emlékszem, kitartóan mondogatta, hogy kövessem az álmaimat, mert ha igazán akarom, bármit elérhetek...nos, Fabio a hétvégén Keira Knightley-val forgat. Ennyi. És persze Chris, az én örök kritikusom és bohócom egyben, aki miután megtudta , hogy nem bírom már sokáig a teremben ennyit írt csak: 'you will be missed young lady'. Sheraz, aki azt hiszi, hogy attól, hogy 4 különböző órán vesz részt egymás után, ő a legmenőbb a teremben (hiába mondom neki, hogy 45 perc MINŐSÉGI munka bőven elég naponta), Bilal, akivel a legtöbbet dolgozom és a legviccesebb pofákat tudja vágni, és a legjobb táplálkozási tanácsokat adja, és a gyerekeim Uncle Billje szeretne lenni, főleg, ha gazdag pasihoz megyek férjhez. Az én drága kollégáim, Magda, Valmik és Zeta, akikkel van, hogy az egész napot átnevetjük, van, hogy az őrületebe kergetjük egymást. Magda és a tetkók és a pasik, Valmik és az iPhone és egyéb az életben nélkülözhetetlen materiális dolgok, Zeta és a furcsa színű körmök...
És a többiek, akik folyton jönnek, mennek. A tini szívtipró Levi, és a hatalmas, kopasz Mustafa, akitől az ember megijed először, de a második percben már ölelget téged...ők ketten hagytak ott minket ezen a héten...jövő héten megy Damon is (nem, nem, sajnos nem a vámpírfiúról van szó a sorozatból), és aztán valószínűleg jönnek mások helyettük.
És én is így fogok egyszer kilépni...
Nehéz hetem lesz jövő héten is...
DE!
-Spinning jól megy, a többi oktató is elismer és hitelesnek tart, felnéznek rám
-Novemberben végre utazom Louiehoz, aztán decemberben haza
-Imádom a barátaimat (az ittenieket és az otthoniakat), még jobban a szüleimet, akik minden őrült ötletemben támogatnak és akik Lucikára profi módon vigyáznak (csak kevesebb kaját neki, Mami plííííz!)
És nem utolsó sorban...
-MEGCSINÁLTAM! Ezt az érzést szeretem a legjobban. Még mostanság is gyakran rám tör. Kijöttem ide, totál egyedül, összehoztam egy nem is akármilyen kis életet... WELL DONE, JUCUS! Na, haladjunk tovább...
Rock zene. Nálam örök. Kezdődött a repedt fazék hangú Axl Rose-al, aztán jött a bohókás Steven Tyler és az Aerosmith, majd a lelkileg labilis Daniel Jones és a Silverchair. Dog Eat Dog, Metallica, Audioslave, Red Hot Chilli Peppers, Korn...ez a stílus örök nálam. Emlékszem, amikor 13 évesen szupernagy méretű pólóban rohangáltunk Lizzyvel az utcán, hogy anyu sosem tudta megjegyezni a kedvenc bandám nevét...
2009 február, Pataki Gábor meghív egy Depresszió koncertre. Jól van, mondom, elmegyek, nyitni kell az újra. Magyar rock zenét akkoriban egyáltalán nem hallgattam, a Tankcsapda is teljesen kimaradt az életemből...
Míg Gábor az első sorban zúzott, mi Andrással csak a komótos koncertezők hátsó sorában figyeltük, mi zajlik. Emlékszem, egyetlen egy számukat ismertem csak akkor. És ott elindult a lavina... album után album, koncert után koncert...a Depresszió belopta magát az életembe, az otthonomba, az autómba...
Apa szerint nem helyes az elnevezés, a zenéjük nem depresszív, inkább agresszív... :) Hát ilyen kérem ez a műfaj.
És akkor most anyunak egy kis ízelítő, mert éppen a múltkor említette, hogy nem is hallott tőlük még semmit (anyuci a lelki nyugalmad megőrzése forog most kockán, jól gondold meg, megnézed-e a videokat :).
Miki, Feri, Ádám, Dávid, Zoli...ezek a nevek... billentyűs és vokalista, énekes és gitáros, gitáros, dobos, basszusgitáros a szerepek...
2000 óta játszanak, 6 stúdió albumuk jelent meg. Fokozatosan bújnak elő a Tankcsapda árnyékából...
A koncert. Több koncertjükön is voltam, de a legjobb és leghangulatosabb a mostani, londoni, buli volt.
A hely - The Purple Turtle - Camden Townban van, a bohém negyedben, ahol a Tankcsapda koncert is volt. Maga a klub nagyon kicsi volt, és nem is volt teljesen tele, ahogy Feri is fogalmazott, igazi klub koncert volt. A nem éppen magas intelligencia szinttel rendelkező rajongók azonnal elkezdtek lökdösődni, fellökve Feri mikrofonját is, akinek így 5 perc után fenyegetőznie kellett, hogy ha koncertet akarunk, moderálják magukat. Én is a földön voltam a második percben, jobbról jött egy emberár és elsodort...na de nem baj, hát Depresszió koncerten ez megesik ugye.
A koncert szuper volt, csak rövid, másfél óra...hát az kinek elég?
Mivel még volt időm a buszomig, megvártam a srácokat. Közben összefutottam Árpáddal, szolíd magyar rocker sráccal, akinek segítettem kiszedni a hajából a rágót :)
Aztán megjöttek a fiúk. Miki (nagyon jó fej), Dávid, Zoli, majd Ádám és Feri. Először Ádámot támadtam le, és le is ragadtam nála, mert nagyon jó fej volt, és meglepően közvetlen. Sokat kérdezett rólam, mikor, hogyan jöttem ki, mik a terveim, én pedig életviteli tanácsokkal láttam el, hogy mit tegyen, ha a 1,5 óra zenélés után hátfájásra panaszkodik...a 20as évei közepén. Ferivel is váltottam pár szót, kicsit nekem beképzeltnek tűnik... a többiek sokkal közvetlenebbek voltak. Abszolút ő a főnök, mindenkinek osztotta az észt. Ádám nagyon rendes volt, visszainvitált a klubba, amíg nem jött a buszom és ott ültem a Depresszió zenekarral egy körben, az esti bulit összegezni...hát nagyon nagy élmény volt! Imádtam! Próbáltam higgadtnak látszani, de belül visítottam örömömben...
Na anya, akkor itt vannak a klippek...
Kezdjünk egy szolidabbal, ez most az egyik kedvencem:
