2009 február, Pataki Gábor meghív egy Depresszió koncertre. Jól van, mondom, elmegyek, nyitni kell az újra. Magyar rock zenét akkoriban egyáltalán nem hallgattam, a Tankcsapda is teljesen kimaradt az életemből...
Míg Gábor az első sorban zúzott, mi Andrással csak a komótos koncertezők hátsó sorában figyeltük, mi zajlik. Emlékszem, egyetlen egy számukat ismertem csak akkor. És ott elindult a lavina... album után album, koncert után koncert...a Depresszió belopta magát az életembe, az otthonomba, az autómba...
Apa szerint nem helyes az elnevezés, a zenéjük nem depresszív, inkább agresszív... :) Hát ilyen kérem ez a műfaj.
És akkor most anyunak egy kis ízelítő, mert éppen a múltkor említette, hogy nem is hallott tőlük még semmit (anyuci a lelki nyugalmad megőrzése forog most kockán, jól gondold meg, megnézed-e a videokat :).
Miki, Feri, Ádám, Dávid, Zoli...ezek a nevek... billentyűs és vokalista, énekes és gitáros, gitáros, dobos, basszusgitáros a szerepek...
2000 óta játszanak, 6 stúdió albumuk jelent meg. Fokozatosan bújnak elő a Tankcsapda árnyékából...
A koncert. Több koncertjükön is voltam, de a legjobb és leghangulatosabb a mostani, londoni, buli volt.
A hely - The Purple Turtle - Camden Townban van, a bohém negyedben, ahol a Tankcsapda koncert is volt. Maga a klub nagyon kicsi volt, és nem is volt teljesen tele, ahogy Feri is fogalmazott, igazi klub koncert volt. A nem éppen magas intelligencia szinttel rendelkező rajongók azonnal elkezdtek lökdösődni, fellökve Feri mikrofonját is, akinek így 5 perc után fenyegetőznie kellett, hogy ha koncertet akarunk, moderálják magukat. Én is a földön voltam a második percben, jobbról jött egy emberár és elsodort...na de nem baj, hát Depresszió koncerten ez megesik ugye.
A koncert szuper volt, csak rövid, másfél óra...hát az kinek elég?
Mivel még volt időm a buszomig, megvártam a srácokat. Közben összefutottam Árpáddal, szolíd magyar rocker sráccal, akinek segítettem kiszedni a hajából a rágót :)
Aztán megjöttek a fiúk. Miki (nagyon jó fej), Dávid, Zoli, majd Ádám és Feri. Először Ádámot támadtam le, és le is ragadtam nála, mert nagyon jó fej volt, és meglepően közvetlen. Sokat kérdezett rólam, mikor, hogyan jöttem ki, mik a terveim, én pedig életviteli tanácsokkal láttam el, hogy mit tegyen, ha a 1,5 óra zenélés után hátfájásra panaszkodik...a 20as évei közepén. Ferivel is váltottam pár szót, kicsit nekem beképzeltnek tűnik... a többiek sokkal közvetlenebbek voltak. Abszolút ő a főnök, mindenkinek osztotta az észt. Ádám nagyon rendes volt, visszainvitált a klubba, amíg nem jött a buszom és ott ültem a Depresszió zenekarral egy körben, az esti bulit összegezni...hát nagyon nagy élmény volt! Imádtam! Próbáltam higgadtnak látszani, de belül visítottam örömömben...
Na anya, akkor itt vannak a klippek...
Kezdjünk egy szolidabbal, ez most az egyik kedvencem:
Aztán itt van egy kicsit zúzósabb darab:
És egy jó kis interjú a srácokkal...
Na, most már érted Mami, miért szeretem őket? ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése